Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


SZERB SZAKADÁROK HORVÁTORSZÁGBAN( 3.RÉSZ történések)

 

TÖRTÉNÉSEK

 

 

Jugoszlávia területén 1990. márciusa és decembere lezajlottak a többpárti választások. 1990. április 08-án Szlovéniában, április 22/28. Horvátországban, november 11-én Macedóniában, november 18-án, pedig Bosznia-Hercegovinában és december 9-én Crna Gorában rendezték meg a választásokat. Horvátországban, ahol több mint félmillió szerb élt, a Horvát Demokrata Közösség /HDZ/ párt nyerte meg a választást Frányó Tugymán (Franjo Tudman)[1] elnökletével. A parlamenti mandátumok több mint 66.2% szerezték meg. A maradék 12.2% -ot a horvátországi szerb nemzetiség szavazatai alkották. A szerb választók 90% százalékának szavazatait a szerb baloldali pártok Horvátországi Kommunista Szövetség /SKH/, Demokratikus Változások Pártja /SDP/, Horvátországi Szocialistáinak Szöv. /SSH/ szerezte meg, míg a szerb maradék 10% a horvátországi Szerb Demokrata Pártra /SDS/ adta le voksát.

A belgrádi vezetésű jugoszláv államhatalmat a Szerbiában tartott választások alapján Szlobodan Milosevity vezette Szerbia Szocialista Pártja /SPS/ szerezte meg. A választásokon a jelentős fölénnyel kapták meg a választók voksát, a többi új párt, pedig osztozott a maradék szavazói százalékon.

 

Az 1990. áprilisában lezajló választások során Szlovénia és Horvátország elérkezettnek látta az időt, hogy a még létező Jugoszlávián belül, kinyilvánítsák függetlenségüket. A horvátok és a szlovének azonnal nekiláttak területvédelmi fegyveres önvédelmi csoportjaik megszervezéséhez. Elsőként a rendőrséget alakították át, majd megalakult a Nemzeti Ellenállás (Narodna Zastita „NZ”)[2] és sorra következtek a vegyes önkéntes fegyveres csoportok. Horvátország első fegyveres szervezetét az 1990. év elején megalakuló horvát és szlovén rendőrség adta. A Jugoszláv Néphadsereg (JNA)[3] irányítása alatt álló önkéntes területi úgynevezett „Terület Védő” (Teritorijalna Obrana„TO”) polgári „katonai” nemzetvédelmi szervezet szlovéniai és horvátországi tagjai sorra csatlakoztak a forradalmi horvát, szlovén oldalhoz. Ezáltal a Horvátországban horvátokból, Szlovéniában szlovénekből álló TO helyi szervezetek többé már nem a Jugoszláv Néphadsereg alatt szolgáltak, hanem a horvátországi, szlovéniai katonai védelmi feladatot ellátó, megalakuló horvát, illetve szlovén „Nemzeti Gárda” (Zbor Narodna Garda)[4] irányítása alatt.

 

sao-decemberig.jpg

Horvátországi Szerb  Autonóm Körzet kép forrás: en.wikipedia.org

 

Horvátország tekintetében 1991. áprilistól a rendőri erők rendfenntartó feladatin túl a „haza” fegyveres védelmét a megalakuló „Nemzeti Gárda” (Zbor Narodna Garda) látta el, majd 1991. őszétől a megalakuló „Horvát Hadsereg” (Hrvatska Vojska), mint Horvátország Fegyveres Ereje (Oruzanih snaga RH „OS RH”). A horvát erők rosszul voltak ellátva fegyverzettel, így fontos szerepet játszott a „hazafiasság” az folyamatosan jelentkező önkéntesek körében.

Horvátok elkészítették új alkotmányukat, melyben a területen élő szerbeket, mint kisebbséget jelölték meg a többi (magyar, cseh, muszlim, szlovén) kisebbséghez hasonlóan. Nem adott nekik területi önkormányzati lehetőséget sem. Természetesen a szerbek az alkotmányt nem fogadták el. A horvátországi szerbekben még élt a második világháborús 1941-45. közti Független Horvát Állam /NDH/ képe, mikor is a horvátok elnyomták és üldözték őket. Tekintettel az új horvát alkotmányra, attól tartottak, hogy Horvátország függetlenné válása után megismétlődhet elnyomások, üldöztetésük. Ezt kihasználta a szerbiai Milosevity féle államgépezet, mivel nem kívánta sem, a szlovénokat sem a horvátokat függetleníteni a jugoszláv szövetségen belül. A horvátországi szerbek pártjaik révén sorra vonultak fel tüntetőleg a horvát alkotmány ellen. A helyzet egyre fokozódott. A horvátok nem álltak el függetlenségi törekvésüktől, és nem fogadták el a Milosevity által megjelölt horvátországi területet, mely a történelmi országukból 60.5%, össznépességükből 46.4 szakított volna ki. A horvátországi lázadó szerbek támogatták Vojiszláv Seselj[5] szerb radikális politikus nézeteit, mely a „Pánszerb” eszméken és „Nagy-Szerbia” határán alapuló vonalon jelölték ki horvát állam és Jugoszlávia geográfiai határát. Ez volt a „Seselj” vonal mely Horvátország-Jugoszlávia határát a „Virovitica-Karlovac-Karlobag” vonalon húzta meg. A tervet a későbbiekben a szerbek katonailag is előirányozták maguknak. A horvátországi területek nagyobb arányú birtoklását azzal indokolták, hogy ezen térségben jelentős szerb él, ezért számukra horvátországi, boszniai Krajina, közel 19 480 négyzet kilométernyi területen kialakítanának egy un. Nyugat–Szerb államot, „Srpska Republika Krajina” elnevezéssel.

A horvátországi szerbek támogatták az anyaállamuk politikáját és egyre hevesebb ellenállást tanúsítottak, mellyel akadályt gördítettek a horvát függetlenségi törekvések elé. A szerb anyaállam nemcsak politikailag segítette ezen szerb erőket, hanem haditechnikailag is. Megindult felfegyverzésük, mely lendületet adott a horvátországi szerbeknek, hogy elhatárolódjanak a Jugoszláviából leváló félben lévő Horvátországtól, horvát kormánytól. Ebben játszott kulcsszerepet a Jugoszláv Néphadsereg, mint a Szocialista Jugoszláv Szövetségi Köztársaság Fegyveres Erőinek (OS SFRJ) része.

 

Frányó Tugyman, Horvátország vezetője 1990. július 5-én a közép-dalmáciai kisvárosba, Kninbe (Knin) horvát delegációt küld, megbékélési szándékkal a szerb lázadókhoz. A „látogatás” nem járt sikerrel a Krajina régióban élő szerbek –anyaállamuk, Szerbia és a helyi szerb politikai vezetők háttértámogatása révén- nem fogadták el a horvát „békejobbot „és tovább folytatták „mini forradalmukat” a térségben. Szintén kudarccal végződött a horvát belügyi alakulatok (Ministarstvo unutarnjih poslova „MUP”)[6] augusztus 17-i akciója, ugyanis a támadók látva, hogy a szerbek barikádokkal, felfegyverkezve várják őket, visszavonulót fújtak.

 

1990 nyarán végeredményben Knin szerb többségű régió kikerült Zágráb ellenőrzése alól. Az ún. “rönkforradalommal”[7] kezdődött el a krajinai szerbek felkelése, amely során a főbb útvonalakat fatuskókkal és rönkökkel zárták le. Ezzel elindult egy folyamat mely végül évekig tartó háborúba torkollott. 1990. augusztus 19-én és szeptember 2-án a felkelő szerb területeken, elsősorban Knin[8] környékén és Dalmácia (Észak és Közép- Dalmácia) hegyvidéki részén (Zagora vagy Zagorje) a szerbek polgárháborús feszültséget eredményező népszavazást tartottak. Ennek értelmében kinyilvánították a Horvátországban élő több, mint 500 000 szerb területi és kulturális autonómiáját. A népszavazást a jugoszláv szövetségi kormány - a horvát tiltakozások ellenére - törvényesnek nyilvánította[9].

A politikai csatározásokat hamarosan fegyveres összetűzések követték a felfegyverzett szerbek és a horvát rendőrök között („Glina, Petrinja, Kostajnica , Dvor na Uni” ).

1990. október 1-én a horvátországi szerbek Szerb Nemzeti Tanácsa kikiáltotta saját autonómiáját, amiről a horvát alkotmány nem rendelkezett.


A szerb félkatonai milíciák, lázadók több helyen megkezdték a közművek, közlekedési útvonalak aláaknázását. 1990. december 21-én a szerbek megalakítják a Krajinai Szerb Autonóm Körzetet (Srpska autonomna oblast Krajina „SAO Krajina”). A SAO „Krajina” alá elsőként észak és közép-dalmáciai szerbek, majd a likai, korduni és bánsági szerbek csatlakoznak, illetve 1991. decembertől a nyugat és kelet- szlavóniai szerbek is. Ezzel, még nagyobb ellenségeskedést váltanak ki Horvátországgal szemben. A horvátországi szerb lázadók, a horvátokat megkerülve önhatalmúan saját maguknak adtak autonómiát. 1991. év elején a SAO Krajina (Észak és Közép-Dalmácia, Lika, Kordun Bánság) megkezdte működését és folyamatosan az irányba történő tevékenységét, mely előbb-utóbb egy önálló „miniállam” létrehozását helyezte kilátásba. A szerb lázadók törekvései a Horvátországtól való elszakadás tükrében azonban nem  ment végbe konfliktusok nélkül, mely konfliktusok a fegyveres összetűzéseik sokaságán át lassan de biztosan a háborúba sodródott. A horvátországi szerbek által létrehozott önkéntes félkatonai milíciák sorra harci kontaktusba kerültek a horvátokkal. Az anyaországi JNA titokban támogatva a szerb lázadókat, megpróbált mint a két fél közti békítő haderő felvonulni.

 

Horvátországban 1991-ben megtartott jugoszláviai népszámlálás alapján a szerbek Horvátország 13 járásában alkották a lakosság etnikai többségét, ebből 11 járásban abszolút többségben voltak: ”Donji Lapac (97,4%), Vojnic (90,6%), Dvor (85,6%), Knin (88,6%), Gračac (82,3%), Vrginmost (70,6%), Titova Korenica (69,2%), Obrovac (65,9%), Glina (60,5%), Kostajnica (62,4%), Benkovac (57,4%),” valamint „Pakrac (46,4%)” és „Petrinja (44,9%)”. Mellesleg további 11 járásban területén 25% felett volt a szerb nemzetiségű lakosság arányszáma. Az előző, 1981-es népszámláláshoz viszonyítva – Vrginmost kivételével – a többségében szerbek által lakott területeken mindenütt növekedett a szerb etnikum aránya, és egyes esetekben („Knin, Gracac, Donji Lapac”) közel 10%-os volt ez a növekedés.

Az 1990. október 1-jén kikiáltott Krajina Szerb Autonóm Körzethez (SAO Krajina) 1991. decemberében csatlakozik az 1991. nyarán megalakuló SAO Nyugat-Szlavónia (Pakrac) és SAO Kelet-Szlavónia (Vukovar). SAO Krajina[10], SAO Nyugat-Szlavónia[11] és SAO Kelet-Szlavónia[12] 1991. december 19-én kiáltják ki az egyesített Krajina Szerb Autonómiát Knin székhellyel. A fenti összefüggő régió mellett az egyesített horvátországi szerb autonóm körzethez tartozott, de területileg elszigetelődött attól, Nyugat-Szlavónia SAO és Kelet-Szlavónia SAO. Mindkét SAO 1991. decembertől a SAO „Krajina” összefüggő horvátországi szerb körzet részét képezte. Noha a kelet-szlavóniai terület – elsősorban mezőgazdaságilag – elvileg fejlettnek számított, azonban összességében elmondható, hogy a Krajinai Szerb „birodalom” gazdasága gyorsan összeomlott, az államalakulat gazdaságilag életképtelennek bizonyult, Szerbia vagy Horvátország nélkül teljesen kiszolgáltatott volt a helyzete. A szerbek által ellenőrzés alá vont területeken, járások településein, járásközpontjaiban a Horvátországi Szerb Köztársaság (korábban autonóm tartomány) átvette a rendőrállomások ellenőrzését és saját szerb rendőrséget (SUP) állítottak fel. Ezen átvétel több helyen fegyveres atrocitások közepette zajlott le, a horvát rendőrség és szerb rendőrség, szerb lázadó milicisták, szakadár fegyveresek közt. 1991.május 19-én a Horvátországi népszavazás során a lakosság túlnyomó többsége a Horvátország teljes függetlensége,- elszakadás Jugoszláviától - mellett állt ki. A krajinai szerbek még április elsején kijelentik a Szerbiához való csatlakozást, melyet május 12-i népszavazással erősít meg. Ezt a horvát kormány természetesen nem ismert el. A szavazás során horvátországi területen elő szerb lakosság arról voksolt, hogy Szerbiához, vagy Jugoszláviához kíván-e tartozni. A véleményt nyilvánítók az előbbi mellett döntöttek. Így mintegy kinyilatkoztatták, hogy nem Jugoszláviához, hanem egyértelműen a megnagyobbítandó Szerbiához szeretnének csatlakozni, amely Horvátországgal szembeni területi revíziót jelentett. A Szerbiához való csatlakozásra a népszavazáson résztvevők 99%-a (!) voksolt, ami nyílt hadüzenetként is felfogható Horvátország irányában.

1992. januárjától lényegében a szarajevói tűzszüneti megállapodás (JNA és Horvátország közt) érvénybe lépésétől a Jugoszláv Néphadsereg (JNA), mint az SFRJ Fegyveres Ereje megkezdte horvátországi erőinek Boszniába történő átcsoportosítását, tekintettel arra, hogy a JNA erők horvátországi kivonása kritériuma volt a nemzetközi közreműködésre (Európai Közösségek, ENSZ..) megkötött „Szarajevói tűzszünetnek”[13]. A JNA a kivonulást Horvátországból[14], a békefenntartó erők horvátországi „ütköző zónákba UNPA” történő bevonulásával kezdte meg 1992. február közepén. 1992. márciusában a belgrádi (Beograd) Nemzet Védelmi (ONO) katonai szolgálat megkezdi a horvátországi SAO Krajina politikai szárnyát biztosító katonai szerb területvédők „professzionális haderővé” való átszervezését. 1992. május 10-én létrejött a Krajina Szerb Köztársaság „Republika Srpska Krajina (RSK)” horvátországi szerbek lakta részén. Az RSK „miniállamot” azonban egyetlen egy ország sem ismerte el független államként. Ezzel szemben Horvátország függetlenségét annak történelmi geográfiai határaival 1992. január 15-től a világ összes országa elismerte. Az RSK magára marad, a nemzetközi elszigeteltség mellett még Szerbia sem volt hajlandó „befogadni” az RSK és ezzel Nagy-Szerbia megvalósításának tervét. Persze Szerbia nemzetközi embargó alá került ezért a gazdaságilag teljes mértékben függött a nemzetközi nyomástól.  RSK ezt követően igazából a gazdasági önellátás szélére sodródott. Bár a JNA fegyverezettel ellátta a RSK katonai erőit és rendőrségét (milícia), de „emberanyagban” jelentős hiánnyal küszködött az RSK katonai szárnya. Az RSK kelet-szlavóniai mezőgazdaságilag fejlettebb részei mellett az RSK nem rendelkezett olyan régióval, mely a „miniállamot” eltarthatta volna, ezért RSK hamar a gazdasági összeomlás szélére került. Szerbia vagy Horvátország nélkül teljesen kiszolgáltatott volt a helyzete. Az RSK célja volt, hogy „történelmi” alapokon egy összefüggő szerb „miniállamot” létesítsenek Horvátországon belül. Ezt részben már megvalósították azzal, hogy Észak-Dalmácia, Lika, Kordon és Bánság régiók szerb ellenőrzés alá kerülő részeit összefüggő, jól védhető zónává alakították. Viszont Nyugat-Szlavónia szerb ellenőrzés alá eső 1600 km2 része stratégiailag ingatag helyzetben volt. Ezen régióban a szerbek egy nagy kiterjedésű erdős hegyvidékes részre (Bilogora, Papuk, Ravna Gora, Psunj) kellett koncentrálni véderejüket. Ezen hegyvidékes rész jórészt szerbek lakta aprófalvakkal volt tele, ahol a helyi lakosság a fakitermelés mellett gazdálkodott.

A települések egymással főbb közlekedési útvonalon voltak kapcsolatban, illetve erdészeti mellékutakon. A hegyvidékes részek szerb lázadók ellenőrizte zónái viszont egymással csak a főbb közlekedési utakon kapcsolódtak össze, ami lényegében ütköző zónákban futottak végig. Bilogora hegység (Grubisno Polje, Virovitica járás) szerbek ellenőrizte 370 km2 részéről („Sibenik, Zrinska, Gornja Kovacica, Mali Grdevac, Mala Jasenovaca, Velika Peratovica, Mala Peratovica, Mala Barna, Dapcevicki Brdani, Velika és Mala Dapcevica, Turcevic Polje, Dijakovac települések) a kapcsolódást a 1230 km2 Papuk hegységi daruvári járás szerb ellenőrzés alá eső részeivel, vagy a daruvári járás szerbek ellenőrizte részei kapcsolódást a pakráci járás szerb ellenőrzés alá eső részeivel illetve a Papuk keleti szerb részeivel (Szlatina, Orahovica, Pozsega járás) a frontvonalon húzódó főbb közlekedési útvonal jelentette. Biztonságos kapcsolódás a Papuk hegység 1230 km2 keleti és nyugati szerb kontrol alatt lévő részi közt a belső Papuk hegygerincen át vezető erdészeti utak jelentették.

Nyugat-Szlavónia tekintetében a szerb ellenőrzés alatti régióban a szerb lázadók és az őket támogató JNA  a főbb védelmi erőit azonban Okucsáni (Okucani) az az a horvátok ellenőrizte Nova Gradiska és Novszka (Novska) közti részre 675 km2 összpontosították, valamint a Psunj hegyvidékre.  A nyugat-szlavóniai szerb területnek egyáltalán nem volt összeköttetése a krajinai szerb (Bánság, Kordun, Lika, Észak-Dalmácia) régióval és a kelet-szlavóniai szerb enklávéval. A krajinai régióval a nyugat-szlavóniai szerb lázadóknak Bosznián keresztül volt biztonságos kapcsolódása. Ez az összeköttetés lényegében a háború végéig fennállt. Bár a szerbek elfoglalták 1991.10.08-án a Száva parti Jaszenovác (Jasenovac) települést és környékét, nem tudták elérni a Velika Struga folyót és nem tudtak nyugati irányba összeköttetést létesíteni bánsági erőikkel, területükkel. A nyugat-szlavóniai lázadó szerb erőknek, hiába támogatta őket a JNA nem sikerült megtartani Bilogora hegységben (Grubisno Polje járás), Virovitica, Daruvár járásban, Szlatina, Orahovica, Szlavónszka Poszega járásban kontrol alá vett területeiket. A horvát hadsereg átfogó és jól megszervezett katonai műveletek sorozatával 1991. október és 1991. december vége közt (Otkos-10, Orkan 91. Papuk 91.) visszafoglalták ezen részeket, 2275 km2-t. A szerbek visszaszorultak a Psunj hegységbe és Okucsáni 675km2 területére.

 


Hasonló volt a helyzet a szerb lázadók ellenőrizte Kelet-Szlavóniában is, abban a tekintetbe, hogy a szerb kontrol alá eső régiónak nem volt kapcsolódása a központi RSK Krajina és a nyugat-szlavóniai részéhez. Kelet-Szlavóniából a szerbek 2600 km2 vontak ellenőrzésük alá. Azonban stratégiailag jobban által a kelet-szlavóniai szerb lázadók, mint a nyugat-szlavóniaiak. A szerb lázadók teljesen birtokba vették a Dráva és Duna közt elterülő Drávaszöget, Baranyát. Továbbá Nyugat-Szerémséget többségében. A két tájrészen a lázadó szerbek a Duna-mentén Szerbiával voltak határosak, ezáltal folyamatos utánpótlási vonalat tarthattak fent Szerbiával. Baranyában a Batina hídon szárazföldi kapcsolatban állhattak Szerbiával. Baranyában a háború előtt élt a horvátországi magyarság zöme is. A szerbek Baranyában eredetileg zömmel kisebbségben voltak, csak néhány községben alkotott többséget a szerb etnikum.

 

RÉSZLETES FELDOLGOZÁSBAN (TÉRKÉPEKKEL, ILLUSZTRÁCIÓKKAL, TÁBLÁZATTAL) ITT OLVASHATÓ WORD DOKUMENTUMBAN:

 

https://www.facebook.com/groups/1661385440810107/?ref=bookmarks

 

 

 

 

 


[1] „Franjo Tuđman (kiejtés: Frányó Tugymán, Veliko Trgovisce, 1922. május 14. – Zágráb, 1999. december 10.) horvát történész, nacionalista politikus, a Horvát Demokrata Közösség (HDZ) elnöke, Horvátország első államfője (1990-1999).” forrás: Wikipedia

[2] 1991.03.13. Zágráb városban a Horvát Demokrata Egység (HDZ) párt az ország védelmével kapcsolatban dönt a Nemzeti Ellenállás mozgalom (NZ) megalakításáról. A jórészt fegyvertelen NZ helyi képviseletein, szervezetein keresztül biztosítja az országban lévő stratégiailag fontos közműveket, egészségügyi intézményeket, élelmiszer raktárakat, utakat, nyersanyag raktárakat. Honvédelmi szolgálat ellátása során folyamatos rádiókapcsolat fenntartásával éjszakai őrjáratokat, járőrözéseket, JNA erők hadmozgásának megfigyelését látják el.

[3] Jugoszláv Néphadsereg (Jugoslovanska Narodna Armija,  Југословенска народна армија) avagy röviden „JNA”. 1941.december 22-én alakul meg és egészen 1992.május 20-ig funkcionál, mint  Jugoszlávia fegyveres katonai szervezete. Forrás: Wikipedia

[4]Frányó Tugyman 1991.áprilisában (20-án) döntött Horvátország védelmét ellátó szervezett katonai formáció, hadsereg létrehozásáról.  A belügyminisztérium erőiből és önkéntesekből megalakult a Nemzeti Gárda (Zbor Narodna Garda „ZNG”).A ZNG a védelmi minisztérium irányítása alatt látta el honvédő katonai feladatait, biztosítva a horvát állam működését, a jogállamiságot, Horvátország területi integritását. Forrás: Wikipedia

[5]  Vojislav Seselj  szerb szélsőségesen nacionalista politikus. A Szerb Radikális Párt elnöke. A Hágai Nemzetközi Törvényszék a délszláv háborúban elkövetett emberiség elleni bűncselekmények elkövetésével vádolja. Célja volt az 1990-1996. balkáni háborúban a „Nagy Szerbia” létrehozása, melynek nyugati határát képezte a Virovitica- Karlovac-Karlobag vonal. A vonaltól déli, délkeleti irányba már a „Nagy-Szerbia” alkotta „birodalom” létezett volna, attól észak, északnyugatra a horvátországi területek. A vonal Seseljről kapta a „Seselj vonal” elnevezést. Forrás Wikipedia.

[6] Horvátország Belügyminisztériumának fegyveres ereje, mely az ország alkotmányos rendjének, az élet és a polgárok védelmének érdekében hajtották végre rendészeti és harci feladataikat.

[7] A horvátországi szerb lázadók a főbb utakra és vasutakra fákból álló barikádokat emeltek, ebből adódóan „rönk” forradalom elnevezést kapta az ellenszegülés a horvát hatalommal szemben. Forrás Wikipedia

[8] Knin (latinul Tininum) város Horvátországban Sibenik-Knin megyében. Stratégiai helyzeténél fogva a középkori Horvát Királyság egyik legfontosabb erőssége volt, a horvát királyok fővárosaként a horvátok akkori igazgatási, kulturális és egyházi központja. Forrás: Wikipedia

[9] 1990. augusztus 19-én és szeptember 2-án a felkelő szerb területeken, elsősorban Knin környékén és Dalmácia (Észak és Közép-Dalmácai) hegyvidéki részén (Zagora) a szerbek polgárháborús feszültséget eredményező népszavazást tartottak. Ennek értelmében kinyilvánították a Horvátországban élő több, mint 500 000 szerb területi és kulturális autonómiáját.

[10] A Horvátországi egyesített Szerb Autonóm Körzet „Krajina” régióit alkotta a Száva-folyó és az Adriai-tenger között: Bánság, Kordun, Lika, Észak-Dalmácia 11 000 négyzetkilométer összefüggő zónát, mely Horvátország területének mintegy ötödét jelentette. „Krajina” összefüggő zónában 1991. márciusi adatok alapján 317 000 lakos élt. A lakosság 64.3% szerbnek, 30.9% horvátnak vallotta magát. A tizenhárom szerb többségű járás közül tizenkettő itt volt. Ezek korábban Horvátország gazdaságilag leginkább elmaradott peremterületei voltak, amelyek a környező horvát városok („Split, Zadar, Gospic, Karlovac, Zagreb, Sisak”) vonzáskörzetébe tartoztak.

[11] A három horvátországi szerb SAO közül a legkisebb és egyben a stratégiailag legkevésbé védhető a nyugat-szlavóniai terület volt (1300 km²). Itt a szerb katonai ellenőrzés az erdős, középhegységi terület (Psunj, Ravna Gora, Papuk, Bilogora) szerb aprófalvak borította részére terjedt ki. Az itteni területeken a szerbek csak foltokban alkották a lakosság etnikai többségét (pl. Pakrac). A nyugat-szlavóniai szerb területnek egyáltalán nem volt összeköttetése a kelet-szlavóniai enklávéval, és csak egy vékony Száva-parti földnyelv jelentett kapcsolatot a központi (Knin) Krajinával (bár a boszniai szerb ellenőrzés alatt lévő területeken keresztül mindvégig megvalósulhatott az összeköttetés).

[12] A kelet-szlavóniai terület (2600 km²) a Duna-mentén Szerbiával volt határos, a háború előtt itt élt a horvátországi magyarság zöme is. A szerbek itt eredetileg zömmel kisebbségben voltak, csak néhány községben volt túlsúlyban a szerb etnikum.

[13] Szarajevói megállapodás (tűzszünet). A tűzszüneti megállapodásra a boszniai Szarajevóban került sor, Gojkó Susak horvát védelmi miniszter és a JNA 5. katonai körzetének főparancsnoka, Andrija Raseta között 1992.01.02-án. Ez egyébként már a tizenötödik tűzszüneti megállapodás volt a két fél közt, 1991.03.31. óta, mely időpont a horvátországi háború kirobbanásának időpontjaként jelölhető meg. A megállapodás nem jelentett végső politikai megoldást a háború békés úton történő lezárására. A megállapodás megkötésében aktív szerepet vállalt az ENSZ, mely ez úton érte el, hogy békefenntartó erőket irányítson Horvátországba. A horvátországi szerb lázadó erők (RSK) részére a tűzszüneti időszak lehetővé tette az általuk megszerzett területeken történő ideiglenes stabilitás és elért pozíciók megerősítését. A horvátok bíztak kezdetben, az ENSZ-ben, hogy közreműködnek abban, hogy helyreállítsák Horvátország szerb lázadók által birtokolt területein a horvát hatósági ellenőrzést. Erre azonban nem került sor. A szarajevói tűzszüneti megállapodás hatályba lépett 1992.01.03-án 18.00 órától, viszont nem vonatkozott Dubrovnik és Konavle Horvátország déldalmát részére, ahol a JNA stratégiai pozíciókat vont ellenőrzése alá, körbezárva Dubrovnik várost. Ezen régió nem szerepelt az ENSZ békefenntartói zónájában. Forrás: Wikipedia

[14] 1992. április 27-től a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság (SFRJ) megkezdte a katonai erőinek kivonását Horvátországból és Boszniából. A kivonás májusban kezdődött el és június végéig tartott.

 

A mappában található képek előnézete SZERB SZAKADÁROK HORVÁTORSZÁGBAN